Tietoa kirjoittajasta


Keresztes Lajos

Kirjoittajan muita artikkeleita

25.09.2002 [02]
»  UNKARI JA NAAPURIMAAT KÄRSIVÄT YHÄ TRIANONIN PAKKORAUHASTA

  Lisää artikkeleita kirjoittajalta

  Artikkeli-arkisto


Copyright 1999-2018 © Pro Karelia ry. Artikkelien ja kuvien lainaaminen sallittua, lähde mainittava.

  Pro Karelian email-rekisterit

21.09.2002
Keresztes Lajos

Tämä artikkeli liittyy alla lueteltuun/lueteltuihin artikkeliryhmiin.
Klikkaamalla artikkeliryhmää näet, mitä muita artikkeleita ryhmään kuuluu.


[02] Karjalan palautus

A HATÁROKON TÚLI MAGYAROK KEDVEZMÉNYEI

2001. június 19-én fogadta el 92%-os támogatottsággal a budapesti parlament „a szomszédos államokban élő magyarokról” címet viselő 2001. évi LXII. törvényt, mely az általuk az anyaországban igénybe vehető kedvezményeket szabályozza. A jogszabály ellen egyedül a baloldali liberális SZDSZ szavazott, amely párt nemzetet, mint identitást teremtő közösséget meghaladhatónak és meghaladandónak tartja. Ahhoz, hogy megérthessük a jogszabály megalkotásának okait és az azt körüllengő polémiát, szükséges az előzmények bemutatása.

A státustörvény megalkotását a trianoni békediktátum (1920. június 4.) kényszerítette ki, hiszen az az ország eredeti területének alig huszonnyolc százalékát hagyta meg, s a Magyarország kárára létrehozott és magnagyobbított szomszédos államokhoz került 3,2 millió magyar (szülőföldjével együtt), ami 49 százaléka volt a Trianon utáni Magyarországon maradt magyarok lélekszámának. Magyarország – Horvátországgal együttes - területét a békeszerződés 325.411 km2-ről 93.030 km2-re csökkentette, lakosságát 20,9 millióról 7,6 millióra apasztotta. A határokat bebetonozandó - hiszen itt már fejlett nemzettudattal rendelkező népet szakítottak el az anyaországától - a győztesek nagyarányú telepítéseket hajtottak végre, mely a korábbi etnikai arányok megváltoztatását, valamint a rezsim hű elemek megjutalmazását célozta. A megszállt területeken élő vesztes nemzetek - németek, magyarok, zsidók - elitjét jórészt felszámolták, vagyonuk jelentős részét kisajátították. E népcsoportokat kihagyták a földreformból, eltávolították a közfunkciókból, anyanyelvi oktatásukat részben, vagy egészben megszüntették. Azonnal megkezdődtek az etnikai tisztogatások is, az uralomváltás első éveiben közel 400.000 magyart űztek el szülőföldjéről. E tendenciákat felerősítette a II. világháborúban a többségében magyar identitású zsidóság deportálása, a háború végén (a Szovjetunióhoz, ma Ukrajnához csatolt) Kárpátalján a felnőtt magyar férfi lakosság Szibériába hurcolása, a szerb partizánoknak (a Jugoszláviához csatolt) Bácskában végrehajtott bosszú hadjárata mintegy 30.000 áldozatot követelt. Romániából mintegy 135.000 Csehszlovákiában közel 130.000 magyart zsuppoltak át 1946-47-ben Magyarországra, s közel 40.000 főt telepítettek át a szülőföldjéről a Szudéta-vidékre.

A létező szocializmusban a magántulajdon megszüntetése, a civil szervezetekre, az egyházakra kiterjedő állami kontroll a kisebbségi önszerveződés szinte minden formáját felszámolta. Az súlyos következményekkel számolhatott, aki a megoldottnak deklarált nemzetiségi kérdést feszegette. Ráadásul a mind súlyosabb gazdasági bajokkal küzdő szocialista országok, egyre gyakrabban játszották ki a nacionalista kártyát, amint ez talán a legszembeszökőbb módon a hetvenes és nyolcvanas évek Romániájában történt. A fenti tendenciák következtében az első világháború után az Magyarországtól elcsatolt területeken a magyarok lélekszáma 2,7-2,8 millióra csökkent az 1990-es évek végére, ami közel 20 százalékos fogyást jelent, ugyanakkor a trianoni békeszerződéssel érintett területen a többségi nemzetek lélekszáma, az erőszakos asszimiláció és a szervezett telepítési politika következtében az 1910-es állapothoz képest legkevesebb 250 százalékkal gyarapodott. Pl. míg (a Romániához csatolt) Erdélyben a magyarok aránya az összlakosságon belül 1910-ben 32%, addig 1992-re 22%-ra csökken, a Felvidéken 1910-ben 31%-ról 10%-ra, Kárpátalján 31%-ról, 14%-ra, a Vajdaságban 29%-ról 17%-ra módosult. S a lefenyegetettebb Moldvában élő mintegy 250.000-es csángó-magyar közösség asszimilációja már olyannyira előrehaladt, hogy alig harmaduk beszél magyarul.

Az 1989-90-es demokratikus fordulat következtében, rövid ideig fennállt a radikális szomszédságpolitikai újrakezdés reménye, ekkor került az alkotmányba 6.§ 3. bekezdése, mely így fogalmaz: „A Magyar Köztársaság felelősséget érez a határain kívül élő magyarok sorsáért és előmozdítja a Magyarországgal való kapcsolataik ápolását.” A gyakorlatban azonban ez a kívánság írott malaszt maradt, egyrészt mivel Romániában és Jugoszláviában a rendszerváltás folyamata elakadt, s a hatalmuk átmentésében érdekelt, gyakran a pozíciójuk megőrzéséért küzdő titkosszolgálatokkal igen szorosan összefonódott posztkommunista elitek, a nacionalizmus gerjesztésével, a régi magyar ellenes ellenségképek felélesztésével kívánták uralmukat legitimálni. Ezt példázta az általuk megszervezett 1990. márciusi marosvásárhelyi magyar ellenes pogrom, illetve a Bukarest és Pozsony titkosszolgálati együttműködése Magyarország euro-atlanti integrációjának megakadályozása érdekében.

Budapest a 90-es évek elején megkísérelte a kétoldalú kapcsolatok javítását, azonban az ún. helsinki-formulán túlmenő határgaranciák megadását, az adott országban élő magyarság jogainak széleskörű biztosításához kívánta kapcsolni. S a létrehozandó alapszerződéseket az ott élő magyarság legitim szervezeteinek egyetértésével szándékozta kidolgozni. Ezen jogoknak a szerződésekbe történő felvételére és a belső jogba való beépítésére azonban csak Szlovénia, Horvátország, és Ukrajna volt hajlandó, ahol a magyarok aránya elenyésző az ország összlakosságához képest.

Budapest felfogása szerint a kisebbségi kérdés rendezetlensége mindmáig a közép-európai térség egyik legfontosabb destabilizáló tényezője. S ennek a kérdésnek a legjobb kezelése a nemzeti kisebbségek jogainak minél szélesebb biztosítása. E "védőhatalmi" a törekvéséhez Magyarország sem a befolyásos nyugati államoktól, sem a meghatározó nemzetközi szervezetektől nem kapta meg az igényelt támogatást.

A délszláv válságból mind több nyugati politikus és elemző jutott arra a következtetésre, hogy a kisebbségek sérelmeit folyamatosan napirenden tartó magyar politika az etnikai ellentétektől amúgy is átszőtt térség további destabilizálódását vonhatja maga után. Ennek a stabilitási szempontokat abszolutizáló felfogásnak a következtében gyakran megelégedtek a jogszabályok elfogadásával, nem ellenőrizték gyakorlati életbe ültetését, végrehajtását. A gyakorlatban ezért nem váltak valóra ezen országok Európa Tanács tagságához, majd monitorozásához fűzött magyar remények. Pl.. Bukarest 1993-ban, amikor felvették a szervezetbe, többek között vállalta a 176/1993-as ajánlás tiszteletben tartását. Ez az ajánlás az egyházi vagyonok teljes körű visszaszolgáltatására kötelezte Romániát, mely vonatkozott a történelmi magyar egyházaktól a szocializmusban elkobzott ingatlanokra is. A kérdésben kibocsátott kormányrendeletek ellenére mindmáig ténylegesen egyetlen ingatlan sem került vissza jogos tulajdonosaihoz.

Nem hozott érezhető javulást az 1994-ben hatalomra jutó baloldali – döntően a volt állampárt utódszervezetéből megalakuló - kormány hangsúlyosabban a szomszédok érzékenységére figyelő politikája sem. A Nyugat által igen erősen szuggerált időpontban, az 1995. márciusi 19-i párizsi biztonsági konferencián, csak a nemzetközi elszigeteltségéből így kitörni igyekvő Szlovákiával sikerült aláírni az alapszerződést. Szerződés a Magyar Köztársaság és a Szlovák Köztársaság közötti jószomszédi kapcsolatokról és békés együttműködésről a kétoldalú kapcsolatok legkényesebb részeivel nem foglalkozott. Nem érintette a Bős-Nagymarosi vízlépcső, a kisebbségi jogok és a felvidéki magyarság kollektív jogfosztását jelentő Benes dekrétumok kérdését. A jószándékú értelmezéssel kapcsolatos félelmeket igazolták, hogy magát az alapszerződést a kollektív jogokat kizáró, a kisebbség lehetőségeit korlátozó értelmezésben fogadta el a Szlovák Nemzeti Tanács. Az alapszerződés ratifikációjával egy időben 1996. március 26-én a pozsonyi parlament több olyan törvényt is elfogadott, amely ellentétes volt a megállapodás betűjével és szellemével, ilyen szlovák államnyelv használatát, vagy a közigazgatás átszervezését szabályozó jogszabály. Figyelemre méltó, hogy Pozsony a gyakorlatban lemondott a magyarországi szlovákokról. Szlovákia ki nem mondott „ajánlatának” a lényege, hogy Budapest asszimilálhatja őket, de cserébe ne próbálja megakadályozni a felvidéki magyarok szlovákosítását. Szlovákia a gyakorlatban szinte csak annyiban érdeklődik a magyarországi szlovákok sanyarú sorsa iránt, amennyiben azzal igazolható, hogy a Magyar Koalíció Pártjának /MKP/ egyik vagy másik kérését miért nem teljesíti.

A Szlovákiától magát elárulva érző román kormány 1995 márciusában az erős nyugati nyomás ellenére sem volt hajlandó aláírni olyan alapszerződést, mely tartalmazta az ET 1201-es ajánlását, hozzájárult a kollektív kisebbségi jogok kötelező érvényű jogi normákban történő garantálásához. Mint a gyors EU csatlakozásra egyre kevésbé esélyes állam a szerződés megkötésével nem kívánta segíteni Magyarország integrációját, sőt mindent elkövetett, hogy attól Pozsonyt is távol tartsa. Az alapszerződéssel kapcsolatos patthelyzetet az 1996. július 4-5-én megrendezett magyar-magyar találkozót követő, minden addigi mértéket felülmúló német és amerikai diplomáciai nyomás mozdította ki a holtpontról. A találkozó a határokon túli magyar szervezetek tájékoztatását célozta Magyarország euro-atlanti integrációs terveiről és az ebből fakadó feladatokra való közös felkészülést volt hívatva szolgálni. A megbeszélések zárónyilatkozatában a Kárpát-medencei magyarság hosszú távú céljai között megjelent a területi autonómia is. A nyugati hatalmak a területi autonómia igényét a nemzetközi normákat meghaladó, a térség stabilitását veszélyeztető, túlzott követelésként értékeltek. Egyértelművé tették, ha a záros határidőn belül nem kötik meg a magyar-román alapszerződést, Magyarország kimarad a NATO-kibővítés első köréből. / A Horn kormány legnagyobb külpolitikai malőrjéhez nagyban hozzájárult a zárónyilatkozat hiteles angol fordításának késedelmes elkészítése. / Ezért Magyarország kénytelen volt hozzájárulni, hogy a romániai magyar kisebbség alapvető kérdéseiben egy a reméltnél is jóval gyengébb változat aláírására – a Romániai Magyarok Demokratikus Szövetsége (RMDSZ) fenntartásai ellenére - kerüljön sor 1996. szeptember 16-án Temesvárott.

A várakozásokkal szemben az RMDSZ 1996-2000 közötti részvétele a bukaresti kormányban, valamint a felvidéki MKP ( Magyar Koalíció Pártja ) 1998-ban kezdődő kormányzati felelősség vállalása sem jelentett érezhető javulást a kisebbségi magyarság sorsában. Már a koalíciós tárgyalások során kellett kívánságaik legnagyobb részét feladni, így gyakorlatilag csak Ceausescu-i és Meciar-i idők legsúlyosabb kisebbségi megszorító lépéseinek felszámolására; pl. Szlovákiában a kétnyelvű iskolai bizonyítványok visszaállítására - vállalkozhattak. A kisebbségi pártok politikai mozgásterét tovább korlátozta a kormánykereteken túlnyúló, a magyar törekvéseket megakadályozni hivatott, hibátlanul funkcionáló együttműködés. Amit jól példázott többek között a pozsonyi parlament szlovák partjainak a magyar többségű megye létrejöttét megakadályozó taktikázása, az ország regionális újjászervezéséről szóló törvény ügyében. S amikor az MKP felvetette 2001 nyarán a kormányból történő kilépés lehetőségét, akkor a koalícióban maradásuk érdekében rendkívül kemény nyugati nyomás alá kerültek.

Az 1998-ban hatalomra jutott jobbközép kormány 1999. februárjában újjászervezte és intézményesítette a határokon túli magyarokkal fenntartott kapcsolatokat és legitim politikai szervezeteikből, valamint az anyaországi parlamenti pártok képviselőiből létrehozta a félévente ülésező Magyar Állandó Értekezletet /MÁÉRT/. A MÁÉRT 1999. novemberi ülésének zárónyilatkozata ajánlást fogalmazott meg a kormány számára, hogy vizsgálja meg a határon túli magyarok magyarországi státusát meghatározó törvényi szabályozás lehetőségét. Kormányhatározat alapján az előkészítő munkákat - a MÁÉRT szakbizottságainak ajánlásait figyelembe véve - a Külügyminisztérium és a Határon Túli Magyarok Hivatala végezte el. Alapvető szempont volt, hogy a törvénytervezet illeszkedjen az EU jogrendjéhez, illetve hazánk integrációs kötelezettségvállalásaihoz. Amennyiben a legkedvezőbb EU-bővítési forgatókönyv valósul, meg akkor is Magyarország keleti és déli határai a szervezet külső határait jelentik majd. S mivel Schengen a közösségi joganyag részét képezi, ezért Magyarország kénytelen lesz átvenni a közös vízumpolitika számára hátrányos elemeit is. Hiszen főként az ottani magyarságra tekintettel vízummentes volt a kapcsolat pl. ukrán és szerb viszonylatban. A törvény mintájául szolgált az 1997-ben elfogadott szlovák törvény, az 1998-as román rendelet, valamint a hasonló szabályozást alkalmazó EU tagállamok; Olaszország, Ausztria, Görögország; példája, de figyelembe vették a német tapasztalatokat is.

A kapcsolattartás megkönnyítésén túl a kisebbségi létből adódó hátrányok enyhítésére, az asszimilációs folyamat megállítását szolgáló törvény elfogadását rendkívül intenzív egyeztetések előzték meg. 2001. júniusáig Budapest tucatnyi alkalommal konzultált a szomszédos országok, valamint az EU képviselőivel. Ezen egyeztetés nyomán került ki a törvényből többek között a magyar kisvállalkozások pénzügyi támogatásának terve. A megbeszélések nyomán világossá vált, hogy Szlovénia, Horvátország, Szerbia és Ukrajna nem emelt kifogást a törvénnyel kapcsolatban. Szlovákia várakozó álláspontra helyezkedett, míg Románia jelezte a törvény elfogadásáig kívárt. Mindenesetre furcsa körülménye volt a megbeszéléseknek, mikor Bukarest azzal magyarázta, hogy nem emelt szót a hét ezer román állampolgár horvát állampolgársága és közel tízezer szlovák igazolványa ellen, hogy nem tudott ezekről. Az alapszerződés által létrehozott kisebbségi vegyesbizottság, amely alkalmas lett volna a törvénnyel kapcsolatos nézeteltérések tisztázására, 1997 és 2001. októbere között a román fél érdektelensége miatt nem ülésezett. Ausztriára, mint EU tagállamra a törvény hatálya nem terjed ki.

A kisebbségvédelem területén a magyar megoldásokat gyakran követő Bukarest 2001. április 30-án írta alá Szkopjéval a két állam közötti barátsági és együttműködési szerződést, melynek 12. pontja biztosítja makedóniai arománok nemzetiségi jogait. A kisebbségvédelemmel megbízott Közérdekű Információk Minisztériuma 2001. november 6-án, találkozót szervezett Temesváron a jugoszláviai románok egyesületeinek és szervezeteinek képviselőivel. A temesvári találkozón a jugoszláviai románok 11 szervezete emelt szót a kelet-szerbiai /Timok-völgyi vlahok jogfosztottsága ellen./

Az igazolványok kiadására az adott ország magyar egyesületei ún. felügyelőszervezeteket hoztak létre, akik összegyűjtik a kérvényeket, s továbbítják az adott országban működő főkonzulátusokra, ahonnan továbbítják Budapestre, hol kiállítják az okmányt. A jogszabály alapján Magyarországon a kulturális javakhoz való hozzájutás terén a magyar állampolgárokkal azonos jogok illetik meg. A jogszabályban meghatározott kedvezmények igénybevételére arcképes magyarigazolvány, illetve magyar hozzátartozói igazolvány szolgál, amelyet a jogosultak saját kérelmére, a magyar kormány által elfogadott információs irodák javaslatára állítanak ki.

A magyarigazolvány kiállítását az a nem magyar állampolgárságú magát magyar nemzetiségűnek valló személy kérheti, aki; Horvátországban, Jugoszláviában, Romániában, a Szlovéniában, a Szlovákiában, vagy Ukrajnában lakóhellyel rendelkezik, magyarnak vallja magát - erről a kérelem benyújtásakor nyilatkozni kell -, továbbá tud magyar nyelven.

Az igazolványra jogosult továbbá: akit a lakóhelye szerinti állam a kérelmezőt magát magyar nemzetiségűnek valló személyként tartja nyilván, vagy ott működő magyar nemzetiségű személyeket tömörítő szervezet nyilvántartott tagja, illetve ottani egyház nyilvántartásában magyar nemzetiségűként tartják számon; nem rendelkezik állandó magyarországi tartózkodásra jogosító engedéllyel; vele szemben az illetékes magyar hatóság nem rendelt el beutazási és tartózkodási tilalmat, illetve Magyarországon szándékos bűncselekmény miatt nincs folyamatban büntetőeljárás ellene. Hasonlóképpen a magyarigazolvány igénylésekor kérhető a törvényben rögzített pedagógus- és oktatói kedvezményekre jogosultságot biztosító, a magyarigazolvány mellékletét képező pedagógusigazolvány, illetve oktatói kártya.

Munkavállalási engedély számukra Magyarországon naptári évenként három hónapra a munkaerőpiaci helyzet vizsgálata nélkül adható ki. A munkavállalók a magyar társadalombiztosítási szabályokban meghatározott járuléknak megfelelő összeget kötelesek fizetni; e befizetés alapján külön jogszabályban meghatározott körű egészségügyi és nyugdíjellátásra szereznek jogosultságot. Az azonnali egészségügyi ellátást igénylők a kétoldalú szociális biztonsági egyezmények szerinti feltételeknek megfelelően részesülnek orvosi segítségben. A törvény hatálya alá tartozók évente négy alkalommal 90 százalékos utazási kedvezményben részesülnek a belföldi helyközi tömegközlekedési eszközökön. A 6 éven aluliak és a 65 év felettiek díjmentesen utazhatnak.

A törvény különféle támogatásokat nyújt a magyarországi felsőoktatási
intézményekben tanulóknak, valamint a szomszédos országokban magyar tannyelven oktató, magyarországi továbbképzésben részt vevő pedagógusoknak. Ugyancsak ösztönzi a törvény a szomszédos államokban magyar nyelven oktató felsőoktatási intézmények (tagozat, szak) létesítését. Szülőföldjén nevelési-oktatási, valamint taneszköz-támogatásban részesül az a legalább két kiskorú gyermeket nevelőszülő, akinek gyermeke magyar nyelvű nevelésben vagy oktatásban vesz részt. A törvény végrehajtásának költségeit a magyar költségvetés 2002-ben 8,5 milliárd forintra becsüli, ebből 3,5 milliárd az információs irodahálózat kiépítésére és fenntartására, 3 milliárd az igazolványok elkészítésére, míg kb. 2 milliárd magukra a kedvezményekre.

2001. június végén a román diplomácia a jogszabály felülvizsgálatára kérte az Európa Tanács Joggal a Demokráciáért Bizottságát, s annak kimondására, hogy a törvény a nemzetközi standardokon túlmenő szabályozás. Budapest külpolitikai sikereként betudható, hogy az ún. Velencei Bizottság mind a kilenc európai törvényt nagyítója alá vette. Ahol egyértelművé vált, hogy az elfogadott kedvezmény törvény nemzetközi összehasonlításban közepesen erősnek mondható, s lényeges elmarad juttatásaiban pl. a hasonló szlovák és horvát jogszabálytól, de az EU-tag Görögország, Olaszország is e tekintetben sokkal, nagylelkűbb. A bizottság 2001. október 22-én nyilvánosságra hozott állásfoglalása megállapította, hogy a magyar szabályozás nem teremt új jogi helyzetet, annak bevezetéséhez nem szükséges új átfogó európai kisebbségi megállapodás, nem számít diszkriminációnak a kisebbségek identitásának védelméhez adott támogatás. Ez a segítség a kultúrán és az oktatáson területén túl is terjeszkedhet, ha a cél legitim és azzal arányos a támogatás mértéke, valamint ha az már létező precedens alapján működik / már alapítványokon keresztül folyamatban vannak hasonló .

A Velencei Bizottság állásfoglalása után Bukarest kétoldalú egyetértési nyilatkozat megkötéséhez kapcsolta a kedvezménytörvény végrehajtásához történő hozzájárulását és az ún. ajánlóirodák működésének engedélyezését. Ennek aláírására 2001. december 22-én Budapesten került sor, amelyben a magyar fél lemondott román relációban a hozzátartozói igazolvány lehetőségéről. S vállalta a magyar igazolvány tulajdonosokkal azonos kedvezményeket részesít minden román állampolgárt a munkavállalás tekintetében.

A belpolitikailag gyenge szlovák kormány kezdetben nem kívánta NATO bővítés előtt a magyar-szlovák viszonyt a kedvezmény törvény körüli vitával megnehezíteni. Pozsony valószínűleg abban bízott, hogy az erőteljes román fellépés hatására Budapest, amúgy is visszakozni lesz kénytelen. A magyar-román egyetértési nyilatkozat és annak kedvező EU és ET értékeléseket követően azonban a választásokra készülő szlovák kormánypártok a nacionalista ellenzékük okán lépéskényszerbe kerültek. Pozsonynak törvény állítólagos diszkriminációs jellegével szembeni fellépésének hitelességét nyilvánvalóan gyengíti a külföldi szlovákokról szóló 1997-es jogszabály, mely egyértelműen etnikai kritériumok alapján nyújt kedvezményeket. Mivel a szlovák kormánynak egy otthon felmutatható diplomáciai sikerre van szüksége, ezt jelezte, hogy a legutóbb Budapesten tartózkodó J. Chlebo külügyi államtitkár sem fogalmazott meg konkrét kifogásokat, s a magyar igazolványok kiállítása a felvidékieknek idén január 1-től zavartalanul zajlik.

A lépéskényszerbe került szlovák kormány javaslatára a parlament 2002. február 7-én a magyar kedvezménytörvényt elutasító politikai nyilatkozatot fogadott el, melyben a jogszabály megváltoztatására szólítja fel Budapestet. Ennek értelmében Pozsony a magyar féltől azt várja, hogy a kedvezménytörvényt igazítsa hozzá az európai joggyakorlathoz.

A kedvezmény törvény egyik oka Románia, Ukrajna és Szerbia közismert gazdasági problémáiban kereshető. Nem véletlen, hogy csak Romániából az eltelt 10 esztendőben mintegy 400.000 vándoroltak ki a jobb megélhetés reményében. A fenti nemes célokon túl Budapest érdeke, hogy a határokon túli magyarok - egyre gyorsuló – átvándorlása Magyarországra a gazdaságilag és politikailag még elfogadható szinten maradjon. S így Budapest – olyan juttatások biztosításával, melyek állampolgárságuk okán járna nekik - talán még egy utolsó esélyt adjon számukra a szülőföldjükön történő boldogulásra.

A törvény fontosságát aláhúzza, hogy a csángó-magyarok helyzetén az sem változtatott, hogy az Európa Tanács 2001. májusi ülésén elfogadta azt a jelentést, amely e Moldvában élő népcsoportról kimondja: olyan, magyar eredetű és ajkú népcsoport, amelynek joga van a saját kultúrájához és az anyanyelvén bemutatott istentiszteletekhez. Sajnos ezen elvek megvalósítása helyett a román hivatalos szervek még a magánlakásokon történő anyanyelvi oktatásukat - pl. házkutatásokkal - akadályozzák, s iasi püspökség tiltja a magyar nyelvű misézést, sőt a nyelvhasználatot is. A kedvezménytörvénnyel szembeni ellenkezés okát a legvilágosabban a pozsonyi parlament képviselője fogalmazta meg, aki e jogszabályban nyolcvan év asszimilációs „sikereinek” veszélyeztetését látja. A Medgyessy kormány és a kedvezménytörvény

Bizonyosággal nem állapítható meg, mikor döntött el a Magyar Szocialista Párt (MSZP) – a jogszabály megszavazása előtt, vagy csak a kampányban – hogy segít ellehetetleníti a kedvezménytörvényt. Egyes jelek arra utalnak, hogy az Orbán-Nastase megállapodás volt a fordulópont, amikor a törvény addigi legnagyobb ellenezője, Bukarest is hozzájárulását adta a jogszabály alkalmazásához. Megható volt, amint a megegyezés aláírását kommentáló szocialistá pártelnök Kovács László Nastase szemére vetette, hogy nem képviselte eléggé határozottan a román érdekeket, s hagyta magát Orbán Viktortól félrevezetni. Az ellenkezésével egyedül maradt Szlovákia tiltakozása egyedül kevésnek tűnt a jogszabály életbe léptetésésének megakadályozásához. A törvény elleni fellépés az MSZP szemszögéből érthető, hiszen igazolni kívánták, hogy az általuk a határokon túli magyarok érdekében 1994-1998 között elért „szinte semmit” nem lehet meghaladni. A „megoldást” Kovács László valószínűleg személyes tapasztalataiból merítette. Az 1996. júliusi magyar-magyar csúcsot rosszul készítette elő, az akkori budapesti külügyi vezetés, elmulasztotta a szomszédok, a NATO és EU tagországok részletes tájékoztatását a megbeszélés céljairól. Ezért a zárónyilatkozatba bekerült területi autonómia kifejezést Pozsony és Bukarest diplomatái úgy tudták tálalni – előbb álltak elő a dokumentum angol változatával, mint Budapest - a nyugati hatalmaknak, hogy az a nemzetközi normákat meghaladó, a térség stabilitását veszélyeztető, túlzott követelés. A diplomáciai kataszrófát – Magyarország kimaradását a NATO bővítés első köréből – csak a gyenge magyar-román alapszerződés aláírásával lehetett kivédeni. / Az akkori ellenzék felelősségérzetét jelzi, hogy az ország rendszerváltást követő legnagyobb diplomáciai malőrjéből nem kívánt tőkét kovácsolni. / Valószínűleg ekkor rögzült véglegesen az idomulásban verhetetlen szocialista külügyesekben, hogy a kisebbségi magyarság vergődését legjobb esetben is közönnyel figyelő Nyugat előtt a leghatékonyabban a „nem egyeztettek” vádjával lehet egy kezdeményezést ellehetetleníteni.

Mint mostanra már nagy bizonyossággal megállapítható, 2002 elején az MSZP sietett Pozsony segítségére azzal, hogy időközben „felfedezte” az általa is megszavazott kedvezménytörvény hibáit s azt üzente ezeket hajlandóak kormányra jutásuk esetén kijavítani. Így a szocialisták egyértelművé tették Pozsony számára, hogy felesleges az áprilisi választások előtt megegyeznie az Orbán kormánnyal, hiszen az MSZP győzelme esetén hajlandó úgy „átdolgozni”, hogy a törvény ne érje el gyakorlati hasznát, azaz az asszmilációs nyomás érezhető enyhítését.

Artikkelien kommentointi on toistaiseksi lopetettu.
Kommentin tai mielipiteen voi lähettää suoraan Pro Karelia -verkkolehden toimitukselle: toimitus@prokarelia.net



^  Takaisin ylös      Lisää artikkeleita kirjoittajalta      Artikkeli-arkisto 




Tutustu kirjaan ja tilaa se Karelia Klubi Kaupasta, sähköpostitse tai 05 541 6450, hinta 19:50 euroa.

NS. SOTASYYLLISYYS













Koko Suomen kartta vuodesta 1920




Siirry Kansalaisvetoomuksen internet-sivuille. Vetoomus ei ole jäsenlomake.







SIIRRY KARELIA KLUBI KAUPPAAN

Candomino laulaa karjalaisia lauluja [mp3-file].



SIIRRY KARELIA KLUBI KAUPPAAN

Karjala. Sanat ja sävel: Olli Nykänen [4.13 MB mp3-file].